Egy hollywoodi ágyjelenet kétféleképp érhet véget – mondja ma délelőtt Maxim. Első esetben az alkalmi partnerek együtt ébrednek reggel. A folytatás ilyenkor többféle módon képzelhető el: ágyba hozott reggeli, könnyed reggeli hancúr, esetleg zuhanyzás, etc. A második esetben a páros egyik tagja reggel a másik napnyalogatta hűlt helyét tapogatja. (Ugye, milyen vonzó e dallamos kis mondat? Na, pont ezért szeretek Maximmal beszélgetni.) Az ezt követő reakciók – folytatja –, hogy úgy mondjam, nem-specifikusak. Amennyiben a nőt hagyták faképnél, az esetek többségében, az tombol, elmondja mindennek a szemtelen kandúrt. Ha pedig a férfi találja egyedül magát, annak arcáról valamiféle világméretű szomorúság olvasható le: nincs ágyba-reggeli, elmarad a hancúr, faképnél lettünk hagyva – és ezzel bizony nem villoghatunk a klubban, az estéli csatát ugyan megnyertük, de a reggelit nem, s így tán a háború is veszve vagyon.
A felsorolt variációk és azok alesetei egyszerre vannak jelen Dylan zenéjében. Ha a reggeli kávé mellé végig találjuk hallgatni a Lovesick című albumát, azonos időben érezhetjük magunkat szemtelen kandúrnak és felszarvazottnak; olyan mintha vajas pirítóssal a kezünkben hancúroznánk, de a szemünk sarkából látnánk, amint a „rosszabbik” részünk kisurran a hátsó ajtón, s eltűnik egy házak közötti járaton.
Na persze, az amerikánus Bobbyék könnyen megteszik, hogy kikelnek az ágyból alvó babájuk mellől, és irány bele a vöröslő hajnalba – mondom erre én. Ki az útszélére virradatkor, ujjukat az ég felé emelve ingyen fuvarra várni, ebben ők profik. Ám Kelet-Európában a hajnal vörösét ócska minőségű farbából keverték ki. Ingyen fuvarra meg ne is számíts: bizalmatlan, depressziós ürgék birkóznak az autók kormányaival; kopott, óriási támszerkezetek tartják elénk a látóhatárt. Amint átugornád a léckerítést, már el is felejtenéd, hogy merre, hová is igyekeztél.
Én úgy gondolom, vajmi keveset hall ki a pannon zenehallgató Bob Dylan zenéjéből. A művészetek azon felül, hogy esztétikai értéket közvetíteni hivatottak, ugyanakkor távlatokat adnak a befogadónak. S amíg a mi távlataink alig tesznek túl a nyolcvanas évekbeli, giccses, vízeséses-pálmafás tapétákon, szinte biztos, hogy nem értjük Dylant, s az ágyból is maximum csak akkor vagyunk képesek kikelni, ha a szükség a latrinára szólít.
Maxim zeneajánlata: Bob Dylan: Don't think twice, it's all right

