Mondják, ahogyan élünk, azonmód mérettetik ki számunkra a bünti vagy a vattacukor-ingyen-lufi a túlvilágon. Meg, hogy van a Menny, és van a Pokol, s hogy majd ide vagy oda kerülünk érdemeink szerint. Fittyfenét!
Mondják azután, hogy a Pokol a Földön van, s életnek hívják – ezen az állásponton volt ama Tar Sándor is, akitől e mondatot kölcsönöztem. Nos, a dolgok ilyetén állása szerint, akkor minden út a Mennybe vezet, ahol szakállas ipsék veregetik majd meg a vállunk, hogy „Szép volt, Sanyikám! Itt megállj, mert itt van már a Kánaán!”
Számos a sánta teória, bicebóca elmélet. A magam részéről úgy hiszem, az ember folyvást oda tér vissza, ahonnét kivet(t)etett. Olyan ez, mint mikor egy medencében elmerülni készülünk: a szívünk dobol, még egyszer körbepillantunk, majd mikor a víz alá tolnánk az arcunk, azt kell tapasztalnunk, hogy valaki kihúzta a dugót. Esetleg ennek ellentettje: csőtörés a nappaliban. S a víz, amely hol ott van, hol meg elfolyik, nem más, mint a Sztüx vize, mely elválasztani hivatott élők és holtak birodalmát, de tükrében egyszerre látszik mindkettő.
Tom Waits különleges pozíciót tölt be ebben a szisztémában – amolyan úszómester ő, vagy vízszabályozó. Pontosan ismeri e furcsa vizek járását: tudja, hol végződik a Pokol, és hol kezdődik a Menny, ugyanazon algás medencében, a Földön.
Megjegyzés küldése